És csodálatos érzés emlékezni, hogy mit jelent a bolyongás. Beugrani a kocsiba egy péntek utolsó pillanataiban és elindulni a vízpart felé. Otthagyni a munkádat, a barátaidat és az életedet, és menni előre. Egy félelmetes vihar kellős közepén végigvezetni a parton, miközben egy apró fehér kutya alszik a hátsó ülésen, teljes bizalmat bizonyítva az elöl ülők iránt.

És szuper dolog másnap felébredni, észrevenni, hogy az eső elállt, és elmenni sétálni egyet. Mosolyogni a csinos lányra és a dilis kutyájára. Sós levegőt beszívni és mosolyogni. Ámulatba esni a hullámok láttán, amint megtörnek a homokban, erőteljesek és stabilak, bizakodóak.

És melengető dolog megfogni a kezét. Az életünk lehetőségein gondolkozni. Azokon a lehetőségeken, amik sokszor akkor bukkannak fel és ott, amikor és ahol legkevésbé számítasz rájuk. Mindent elmondó mosolyokat megosztani a másikkal, olyanokat, amik mellé nem szükségesek a szavak. Megérteni, elfogadni, biztonságban lenni. Nem aggódni a messzi jövő miatt, csak élvezni az adott pillanatot.

És jó észben tartani, hogy hol a helyed a világban. Hogy eltörpülj az óceán, a hegyek és az ég előtt. Észrevenni, hogy véges időt kaptál, és, hogy van az a szépség, ami jóval előtted itt volt már, és jóval utánad is itt lesz még. A felhőket és a szörföt és a fákat nem érdeklik a problémáid, és ezt a szempontot jó fejben tartani. Amid most van, ez a pillanat, ez az ami igazán számít. A hideg víz a lábujjaidon. A feleséged szemeinek színe. A só a levegőben. A dilis kutya és a véget nem érő kíváncsisága. A pillanatok, amikből összetevődik az életed – ezek azok az apró, értékes dolgok, amiket imádni kell. Ez a kulcs.

Aztán vége lesz, és hazamész. A barátaid továbbra is a barátaid lesznek. A munkád még mindig ott lesz, amikor visszatérsz. Az élet megy tovább akkor is, ha folyamatosan figyelsz és akkor is, ha nem. Adj időt magadnak a bolyongásra és élvezd a körülötted lévő szépséget.

Adj időt magadnak arra, hogy körbenézz az égre, az óceánra, a lányra és a kutyájára. Adj időt magadnak arra, hogy boldog légy.

[Shift]
Ujjak mozdulatlanok, pihennek, mint egy zongorista ujjai
az első kalapács által leütött akkord előtt
amikor a napok energiája felszabadul
az agyban, monitorhoz szokott szemek mögött
és gyorsan mozog, mint villám a fém felé és
a vidám, kalandozó ujjbegyek felé,
köröznek, mint apró csillagok, suhannak, mint a sirályok
amik a klaviatúra termikjén emelkednek fel.

[Shift]
A kreált szavak az agytól függnek –
az ujjak csak átadják a gondolatot, átadják;
a fiú nem tudja egyenesben kommentálni a tartalmat,
de a lány tudja, de hogy, de hogy!
A fiút lenyűgözi, amikor rájön, hogyan
dolgoznak az ujjai a lányon,
hogy érinti meg, ér hozzá, érinti meg
azokon a helyeken, amiktől a lány megőrül.

[Shift]
Amikor a könyvtár csendes, nulla kutató,
a fürge barna róka átugrik a lusta kutyán;
a lány elképzeli gyengéd látogatójának csókjait
miközben az ujjai a forrónedves mélységeit kutatják
puhán, amit aztán ő viszonoz
a fiú pedig nem tudja elképzelni, hogy
ezt a lányt másként is meg lehet érinteni,
mint ahogy neki szüksége van arra, hogy megérintse őt.

Befejezetlen

örül
néhány hibás kezdet után
megnövesztette a körmeit
ezért
a pillanatért
ezért
a képért
körberajzolja
újra és újra
a körvonalakat
próbálja a lila lakkot
várakozó helyekbe
kényszeríteni
utat jelöl ki
a libabőrnek
kapkodja a levegőt
bóklászik
gondolkozik
vajon hogy tud ennyi tinta
ennyire finomnak látszódni
finom, mert múló gondolat csupán
persze
persze
a sajátját akarja
hogy megérintsék
felfelé
sima bőrön végig
a ruhája olyan
mint egy ítélet
sajnálja
hogy nem tudja
és nem is fogja
de ha tudná
de nem tudja
és nem is fogja
de a kurva életbe
bárcsak tudná

Egy óda, amivel még tartozom.

Erős. Magabiztos, karakán, megmondóember. Mosolyog a világra, meghallgat mindenkit. Közben ő a legtörékenyebb ember, akivel valaha találkoztam. De csak otthon, egyedül. Esetleg kettesben. És akkor is csak titokban, nehogy nyűg legyen. Ha szeret, akkor nincsenek határok, a végsőkig elmegy. Döbbenetes emberismerő-készsége van. Az első pillanatban megmondja akárkiről, hogy érdemes-e időt tölteni vele, vagy sem. Okos. Furfangos. Érett. Egy egészen különleges egyéniség. Lehengerlő. Nagyon tudja önmagát, nagyon érti, mikor melyik oldalát kell előkapni. Céltudatos, de önfeláldozó. Viszont ha valamit nagyon akar, eléri.

20 éves volt, amikor megismertem, de ezt csak hetekkel az első találkozás után tudtam meg, és ledöbbentem. 20 évesen nincs az az ember, aki így gondolkozik, így olvas, így ír, így táncol, így kacag, így él – gondoltam akkor. De ő egy csodabogár. Mindent elsöprő vágy, szenvedély, odaadás, határozottság rejlik benne. Örökös feszültség, feszülés, konfliktus, őrület, tébolyda (ahogy ő mondaná). Leginkább önmagával szemben.

Következetesen kiszámíthatatlan. Értsd ezt úgy, hogy ha nincs kifestve a körme vagy nincs a fülében fülbevaló, akkor nagy baj van, ez tudvalévő. Viszont, hogy melyik pillanatban fog megjelenni csupasz körmökkel vagy fülekkel, azt soha senki nem tudja kiszámítani. Jelez ő, csak egy különleges érzékenység szükséges ahhoz, hogy felvedd a jeleket, aztán, hogy értelmezd is őket. Egyébként hisz a második esélyekben, de soha nem ad harmadikat. Hisz az angyalokban is és abban, hogy meg fogja találni a helyét. Hisz a párhuzamos univerzumokban és a letisztult pszichológiában.

Nagy dolgokra hivatott, ezért amikor azt hallom, hogy még mindig egy irodában tengeti a napjait, elszomorodom. Neki egész nap alkotnia kéne, beszélgetnie, írnia, olvasnia. Menni, csinálni, létrehozni, elmagyarázni, megmagyarázni, kimagyarázni. Világot nézni, megosztani. Át- és összekötni, kibogozni, lerántani a leplet. Az ő barátjának lenni olyan, mint egy álom. Néha édes, néha lidérces, néha nyugtató, máskor fárasztó, egyszer tiszta, aztán pedig kusza és érthetetlen. Egy örök kaland.

Az ellensége viszont nem szívesen lennék.

Szeretlek

Tetszik egy lány, akinek csodás barna a bőre. Aközben barnult le, hogy egy álmot kergetett.
Tetszik egy lány, akinek mendegélő lábai után kenyédarabkák hullanak a földre.
Tetszik egy lány, aki soha nem csak egy “csak egy”.
Tetszik egy lány, aki csipke az én bőrkabátomhoz.
Tetszik egy lány, aki úgy hordja a pólóimat, mintha rá öltötték volna.
Tetszik egy lány, aki tudja jól, hogy a receptek csak egy valaki véleménye, csak ajánlatok.
Tetszik egy lány, aki nem ellenségként tekint a többi lányra, hanem testvérként.
Tetszik egy lány, aki az ellenségeket időpocsékolásnak tekinti.
Tetszik egy lány, akinek kurva jól áll a lófarok.
Tetszik egy lány, aki átlát a sok szaron.
Tetszik egy lány, aki megért. De nem mindig.
Tetszik egy lány, akit megértek. De nem mindig.
Tetszik egy lány, aki reggelente jó reggelente jó reggelt kíván, esténként jó éjszakát kíván és ha tüsszentek, azt mondja, egészségemre.
Tetszik egy lány, akinek csodálatos nevető-ráncai vannak.
Tetszik egy lány, aki lassan vezet, de gyorsan beszél.
Tetszik egy lány, aki tudja, hogy az apróságok számítanak, de értékeli a nagy dolgokat.
Tetszik egy lány, aki gyengéden lök, de erősen ölel.
Tetszik egy lány, aki énekel, tök mindegy, mennyire rossz a hangja.
Tetszik egy lány, aki táncol, mert táncolnia kell.
Tetszik egy lány, aki értékeli ha kinyitják előtte az ajtót.
Tetszik egy lány, aki tudja magáról, hogy megérdemli a szeretetet.
Nagyon nagyon tetszik egy lány, aki megköveteli és értékeli, hogy nagyon nagyon tetszen nekem.

Szeretlek,

Alexaco

 

Amikor az ember munkahelyet vált …

Jó éjszakát kívántam a fiúknak, és a belesétáltam a ködbe a vonat felé. Épp, hogy nem volt farkasordító hideg, esett az eső, de azért kényelmesen éreztem magam. Egész nap dolgoztunk, és nagyon fáradtak voltunk mind. Nem csak fizikailag, nem is feltétlenül agyban, valahogy másképp voltunk fáradtak. A lelkünk fáradt el, a csontjaink. A mindennapok monotonitása vert le minket.

Elbúcsúztam a családomtól. Még gyorsan visszatértem, jól megnéztem magamnaka helyet, ahol felnőttem. Jól éreztük magunkat, nevettünk, kicsit ittunk is, táncoltunk, beszélgettünk. Egész este öleltük egymást, élveztük, hogy olyan emberekkel vagyunk, akiket szeretünk. Volt az egészben valami szomorúság, mert tudtuk, hogy nincs sok időnk, és bár úgy tettünk, mintha nem vennénk észre, az óra vészesen ketyegett. Elbúcsúztunk, és megígértük egymásnak, hogy nemsokára újra találkozunk majd, de tudtuk, ez nem lesz így. Elbúcsúztunk, és tisztában voltunk vele, hogy most évekig nem leszünk így, együtt, mindannyian.

Elbúcsúztam egy lánytól is. Ő egyike azon kevés nőknek, akiket valóban szerettem az életem során. Bajtárs, bizalmas, a legjobb barátom. Túl makacsok voltunk, hogy megértsük egymást, ezért inkább elbúcsúztunk. Lopott mosolyok, titkos kézfogások, ami úgy kezdődött, mint kölcsönzött időtöltés, életem legszebb periódusa lett. Túl ridegek voltunk, hogy értékeljük azt, amink volt, és évekbe telt, míg eljutottunk oda, hogy már tényleg ‘csak’ barátok vagyunk. Ezt viszont nem tudom kikapcsolni, és ez nekem ugyanannyia fáj, mint neki.

Elbúcsúztam egy épülettől, amit otthonnak hívtam hosszú hosszú éveken át. Furcsa volt, mert nem hatott meg a dolog. Nem érdekelt. Nem innen indultam, de itt formálódtam azzá, aki vagyok, itt lett belőlem az a színész, aki vagyok. Büszke vagyok erre az épületre, de már jó ideje úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. A megszokott sarkokban új arcok vigyorogtak, a régi arcok pedig megváltoztak. Még az öltözők is átváltoztak!! Persze a hideg megmaradt, talán az volt az egyetlen dolog, ami otthonos maradt.

Elbúcsúzom a szellemeimtől mielőtt lefekszem aludni. Emberek, akiket nem tudok elengedni, pedig tudom, hogy muszáj lenne. Barátok és családtagok, akik már nincsenek köztünk, akiktől rengeteg pluszt kaptam. Ők fent üldögélnek valami bárban, és figyelnek engem miközben ír whiskey-t iszogatnak. Talán szomorúan rázzák a fejüket, miközben azon gondolkoznak, vajon leszek-e valaha elég erős, hogy elengedjem, amit el kell.

Úgyhogy most elbúcsúzom, és a legjobbakat kívánom nektek. És ha ezt mondom, akkor így is gondolom. Könyörögve kérlek titeket, legyetek kedvesek velem és egymással, de legfoképp magatokkal. Vigyázzatok magatokra, hogy aztán másokra is őszintén és szeretettel tudjatok vigyázni. Mosolyogjatok többet. Ne fukarkodjatok a nevetéssel, mert valaki biztosan csak arra vár, hogy meghallja. Igyunk még egyet, mielőtt felkapcsolják a lámpákat.

Szép volt és jó volt, de nekem már máshol a helyem.

Jó éjszakát,

Alexaco

Óda Baltimore-hoz

Tíz évvel ezelőtt Berkeley-ben tengettem éppen a napjaimat. Egy vietnámi étterem felett laktam, ahol egy útközben megismert csajjal osztoztam egy gyakorlatilag egy szobás lakáson. A konyhában egy ’40-es évekből ottmaradt, sárga színű tűzhely foglalta el a legtöbb helyet, a fürdőszobában pedig lábas kád álldogált. Tulajdonképpen meglepetésként ért, hogy találtam tusfürdőt a szélén.

Öt évvel később Baltimore-ban találtam magam. Egy box-stúdió felett laktam egy egy szobás lakásban, melynek nem voltak ajtajai, kivéve a fürdőszobát. Lakott ott egy macska is, a csigalépcsőt használta elrugaszkodásra, amikor lusta volt máshonnan megközelíteni a hűtő vagy a mosógép tetejét. A tusfürdőt egyedül én használtam, bár tény, hogy a kádat soha nem tudtam teleereszteni vízzel.

Berkeley-ben gyalog mentem mindenhova. Sétáltam hat háztömbnyit, amikor könyvtárba akartam menni, ahol amúgy szinte soha nem beszélgettem senkivel, és mindig neten kértem ki a könyveimet, hogy már ott várjanak a polcon, amikor odaérek. Reggel fél nyolckor ébredtem, és fél kilencre már az irodában voltam, már ha elértem a negyed kilences buszt. A délutánjaimat egy lejtős dombon andalogva töltöttem, a Bay-hídat bámultam miközben a nap komótosan tartott pihenője felé.

Baltimore-ban autóval mentem a legtöbb helyre. A város nagyon véletlenszerűen lett megtervezve, a lakáshoz legközelebbi könyvtár nagyjából egy mérföldnyire volt. Amikor besétáltam, a könyvtáros lányok és fiúk mosolyogtak, kicsit beszélgettünk mindig miközben kivettem a könyveket. 28 mérföldnyit vezettem minden nap oda is és vissza is a munkahelyem és a lakás között. A munkámat imádtam, a napfelkeltét és a naplementét pedig minden nap a visszapillantó tükrömben néztem végig. Amikor mégis sétáltam, jógázni mentem, vagy a sarki közértbe, esetleg egy-egy étterembe, illetve a parkba, ahol fociztam.

A hangok is egészen mások voltak Berkeley-ben. Hétfő esténként csend volt, a lakásom mögötti bár bezárt éjszakára. Keddtől vasárnapig viszont élőzene volt – néha könnyed jazz hangjai úsztak be az ablakomon, máskor cimbalmok és háborúzó gitárok fájdították a fejemet. A békéért, az igazságért, mindig másért felszólaló hangok jelentették a hétvége kezdetét, a barátaim pedig mindig megkérdezték, “Ma miért tüntetnek?”

Baltimore-ban kevésbé voltak élesek a hangok. Az autók zümmögése, néha egy-egy motor felbőgése a pirosnál, jelezvén, hogy már nagyon várja azt a zöld lámpát, elvétve egy-egy sziréna hangja. Néha hallottam, ahogy az ablakom alatt elsétáló párocska arról beszélget, melyik étterembe menjenek vacsorázni, máskor pedig végigasszisztáltam a részeg fiatalok csoportjainak készülődését. Nem szeretek forgalmas utakon tartózkodni, de nagyon szerettem kinézni az ablakon és meglátni-megérteni az élettel teli Baltimore lényegét.

Voltak napok, amikor a kikötő sós levegőjét felém fújta a szél, olyankor szükségem volt a tengerre, az óceánra, az azon túl létező világra. A szélnek ősszel hulló falevél-illata volt, máskor virágzó pitypang-illata, megint máskor pedig só-illata. Volt egy-két szent olvasó-helyem, mind a vízparton, hogy amikor felnéztem, láthassam a ringatózó csónakokat.

Amíg nem jártam Baltimore-ban, nem tudtam róla semmi érdekeset, nem feltételeztem, hogy elbűvölő részei is vannak. Minden egyes alkalommal, amikor visszamegyek, új helyeket fedezek fel, új okokat találok arra, hogy lenyűgözve figyeljem Baltimore apró meglepetéseit. Bebizonyosodott, hogy a város elnevezése nem hazugság: Charm City.

Washington és New York. Persze, tudjuk, bla bla bla. Minél jobban megismerem Baltimore-t, annál szerelmesebb leszek belé. Szerelembe esek azzal, ahogy a naplemente elhomályosítja a kikötőt, a macskaköves utakkal Fells Point-nál, a pagodával a Patterson Parkban. Szerelembe esek az emberek jókedvével és vendégszeretetével. Szerelembe esek azzal, ahogy a sportolóiknak szurkolnak, és még a csendes sorházakkal is szerelembe esek, mert mindegyiknek személyisége van a színes ajtókkal és az ablaküveggel.

Mindkét helyet szerettem. Berkeley-ben többet tanultam magamról, de Baltimore-ban élveztem ki igazán azt, aki vagyok. Berkeley felnevelt, de Baltimore-ban fogadtam el, hogy felnőtt lettem. Berkeley megtanított arra, mi az, amit akarok és mi az, amit nem, de Baltimore adott olyan lehetőségeket, amikről azelőtt még csak álmodni sem mertem volna.

Alig várom, hogy megmutassam neked, szerelmem!

Többet adj.

Hideg van ma. Na, nem olyan elviselhetetlenül hideg, de azért elég hideg. Ma nem dolgozom, a nap is sütni fog, úgyhogy nem panaszkodom. Egyike azoknak a napoknak, amikor tudod, hogy minden oké. A zsidónegyedben sétálgattam egy órán át. Zene a fülemben, kirekesztő arckifejezés; de belül valójában mosolygok.

Hiányzik ez a hely. Kevesebbet járok errefelé mostanában. Már nem mászkálok a város mélyén, nem futok össze punkokkal és függőkkel. Nem látok hajléktalanokat, utcai hittérítőket a házam előtt. És nem biztos, hogy ez teljesen jól van így. Hiányzik a piszok. Hiányzik az utca. Hiányzik a pörgés. Hiányzik ennek az egésznek a káosza, a fejetlensége. Hiányzik a napi élet valósága, amit ezek a magas hőfokon élő emberek élnek. Olyan közel állnak a szakadék széléhez, hogy úgy tűnhet, bármelyik pillanatban eltűnhet az egész környék. Úgy tűnhet, hogy bármelyik pillanatban elindulhat valami nagy mókát keresni.

Sokkal többet alszom, mint azelőtt. Nem tudom, miért. Néha úgy érzem, egyre tunyább vagyok, mintha elveszteném azt az oldalamat, amit annyira szerettem magamban. Már nem vagyok annyira éhes, annyira mérges, mint azelőtt. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jól van így. Még nem értem el mindent, amit akartam. 

Megálltam a kávézónkban, hogy szerezzek egy kis koffeint és ihletet. Tele volt újgazdag multikatonákkal, reggeli kávéjukat fogyasztották épp. A pultosok még mindig ugyanazok, és mosolyognak, mert emlékeznek rám. Ez elég jó érzés. Viszont már nincsenek hajléktalanok és függők. Ez nem annyira jó érzés. Ide jártam írni, órákat eltöltöttem ezen a helyen. Azelőtt, amikor még azt gondoltam, minden mondandóm újdonság és fontos. Hogy az én meglátásom egyedi, hogy a stílusom fantasztikus. Azelőtt, amikor még éhes voltam. Azelőtt, amikor még nem tudtam ennyi igazságot. Most elég nehezemre esett ott írni. Egy vézna hipster vékony nyakkendővel és hatalmas szemüveggel a fején folyamatosan felém pillant. Rá akarok szólni, de ez már nem tűnik kivitelezhetőnek. Olyan, mintha a kávézó már az övé lenne, és nem az enyém. Ez vajon mikor történt?

Még mindig hűvös van idebenn, amit szeretek. Arra ösztönöz, hogy megállás nélkül gépeljek, nehogy lefagyjanak az ujjaim. A kis laptopom, tele matricákkal, az egyetlen, amin nincs világító alma-jel. Egészen biztos vagyok benne, hogy akik itt ülnek körülöttem, lenéznek miatta. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki hip-hop zenét hallgat. A fejemet ide-oda billegetem, és ez sem tetszik az embereknek.

Nem tudom, mikor kezdett el érdekelni, hogy mit gondolnak a körülöttem ülő idegenek, de nagyon nem tetszik. Azt hiszem, több kell ebből a zsidónegyed-érzésből az életembe. Több bárban eltöltött éjszaka, langyos sör, a monitor fénye. Több kora reggel az ismeretlen kávézókban; fekete kávé, üres gyomor, toll és papír. Több hip hop és punk rock.

Többet rólam, és kevesebbet róluk. Többet adj.

Az első levél a valódi feleségemnek

Nagy örömmel tölt el, hogy már nem a jövőbeli feleségemnek kell írnom a leveleimet, hanem a jelenleginek, az öröknek.

Kedves, drága, egyetlen Feleségem!

Imádok veled a konyhában időt tölteni.

Átkukucskálok a válladon, lecsekkolom a legújabb mesterművedet.

“Fú, ez szuper jól néz ki.” – ezt mondom én.

“Kööösziii. Anya mindig azt mondta, hogy egy férfit igazán a -“

“Farkán keresztül lehet megfogni. Tudom.”

“Öööö, nem. Anya nem ezt mondta. Találkoztál te már egyáltalán az anyukámmal?!”

“Igen … csodás nő.”

“Fáj, amikor így összeszorítod a fogadat és hülye fejet vágsz?”

“Mi? Nem szorítok össze semmit, nem vágok semmilyen fejet!”

“Szerintem anya eljöhetne látogatóba jövő hónapban.”

“Letört az egyik fogam egy kis része, jó? Ezért tűnhet úgy …”

Imádom, amikor tanítjuk egymást ételekről, receptekről.

“Fogalmam sem volt róla, hogy kekszet lehet csak így sütni.” – ezt mondom én.

“Miért, szerinted honnan jön a keksz?” – kérdezel vissza nevetve.

“A boltból.”

“És a boltok honnan szerzik be?”

“Keksz-cégektől.”

“- Keksz-tündérektől?”

“Neeeeem. Keksz-cégektől. De speckó gépeik és engedélyeik vannak. Lehet, hogy varázsolnak is.”

Ilyenkor ellenálhatatlan vagyok a számodra. Legalábbis remélem.

Zenét is szoktunk hallgatni miközben főzünk. Te táncolsz. Én a fejemet billegetem. Elkapod a kezeimet és megtáncoltatsz. De csak egy kicsit. Közlöm veled, hogy szeretem ezt a számot. Közlöd velem, hogy negyedikes voltál, amikor megjelent.

Jól szoktuk érezni magunkat.

Bele szoktál dobálni mindenfélét a serpenyőbe, amíg nem figyelek oda. Én mindig elmagyarázom neked, hogy miért rossz, ahogy mosogatsz. Habot kensz az orromra, és olyankor mindig azt mondom: “Tudod, van egy olyan érzésem, hogy az ízlés és az ételek fűszerezése között van valami kapcsolat.”
Megrázod a fejed, én megpaskolom a feneked. Mindig leveszem neked a magas polcokról a dolgokat.

Csókolózni is szoktunk.

Sokat.

Mert igazából minden sokkal jobb, amikor csókolózunk.

Végtelen szeretettel,

Alexaco